A sablon történeteket, a sablon karaktereket mindenki utálja. „Jaj ne! Már megint egy ilyen sztori!” - sikítunk fel, mikor egy ezerszer hallott fordulatot vetítenek előre akár egy filmben, akár egy könyvben. Aztán persze néha meglepődünk, mikor a történet kiagyalói rántanak egyet az addig ismert kliséken és kapunk valami egészen egyedit. Az persze, hogy a történet, vagy a szereplők valamelyike egy jól ismert klisére van felhúzva, nem feltétlen jelenti azt, hogy egy unalmas, egy kaptafára készült dolgot kapunk.

Tartalom: A főszereplő egy contract killer, vagyis szabadúszó bérgyilkos, Victor, akinek személyazonosságát senki sem ismeri, az internet útján lehet megbízni közvetítő révén – így rendszerint ő sem tudja, ki éppen a munkaadója. Erre majdnem rá is fizet amikor Párizsban megöl valakit, hogy elvegyen tőle egy pendrive-ot: az akció végrehajtása után visszamegy a szállodájába, ahol egy egész csapat orgyilkos vár rá. Victor egy rakás hullát hátrahagyva elmenekül – de most először ki akarja deríteni, ki áll a háttérben.

A háttérben pedig egy nagyhatalmú titkosszolgálat egyik embere áll, aki a maga szakállára dolgozik: a pendrive egy szupertitkos rakétákat szállító orosz hadihajó adatait tartalmazza, amely nemrég süllyedt el Afrika partjainál, úgy tudni, olyan mélyre, hogy nem lehet kiemelni. Ám ez megtévesztés, egy orosz tengerésztiszt műve, aki pontosan tudja, hogyan lehetne kiemelni a rakétákat, s ezt az infót akarta éppen eladni Párizsban. A titkosszolgálat embere magának akarta megszerezni az adatokat, hogy jó pénzért elpasszolhassa őket a nemzetközi fegyverkereskedelmi piacon. Victor kapcsolatba lép a munka internetes közvetítőjével, aki egy fiatal nőnek bizonyul – és a kétfős csapat együtt nyomoz tovább, együtt menekülnek amerikaiak és oroszok elől (még Budapesten és Debrecenben is megfordulnak), míg a renegát titkosszolga legújabb bérgyilkosa (ugyanolyan contract killer, mint Victor) a nyomukba nem ér…

Vélemény: Tom Wood könyvének sztoriját annyiféle módon csavarták már ki, mint én nyáron a citromot, mikor limonádét készítettem a hőség ellen. Kapunk egy bérgyilkost, kapunk egy átverést, meg sok-sok akciót. A kérdés ez esetben is a szokásos, kapunk majd valami pluszt, vagy egyszerűen csalódunk a már ezerszer olvasott sztoriban?

Az igazat megvallva, a kérdés koránt sem egyszerű. Ha létezne valami minőségi osztályzás, akkor ez a könyv reflexből kapná meg a „megüti a szintet” kategóriát. A Bérgyilkos ugyanis nem egy rossz könyv. Kezdetnek rögtön megkapjuk Victort, aki az egyik legősibb mesterséget űzi (nem, nem azt). Victor kegyetlen és profi, ami nem is nagy hátrány, mert ha nem lenne az, akkor a könyv első lapjain koporsóba kerülne, mi meg a történet végére érnénk nagyjából húsz oldal után.

Egyébként fogalmam sincs a bérgyilkos szakmáról, ez pedig azért nagy baj, mert nem tudom objektíven megítélni, hogy amit a hős cselekszik a könyvben az helytálló vagy sem. Mondjuk én biztos nem hagynék bizonyítékokat egy hotelben, miközben a város másik végén teszek el valakit láb alól, de ez csak én vagyok. A másik véglet viszont, hogy ha sikerül kikapcsolnom a kritikus olvasást az agyamban, akkor könnyen elhitethető velem minden hülyeség, és képes vagyok élvezni a történetet.

Ez utóbbit Tom Wood nem nehezíti meg, mert akció jeleneteket kétség kívül jól tud írni, a könyv pedig nem szűkölködik bennük. Igazából a vastagsága ellenére is egy pörgősre szabott regényt kapunk, és ez nem csak a sok akciónak köszönhető, hanem a meglepően rövidre vágott fejezeteknek is. Pár oldal, és már ugrunk is a másik cselekményszálra.

Az igazság az, hogy én meglehetősen sokáig olvastam a könyvet, ami persze betudható annak, hogy kevesebb időm volt, de betudható annak is, hogy a cselekmény pörgőssége ellenére is egy picit túlírtnak éreztem. Lehetett volna ezt feszesebbre vágni talán, vagy rövidíteni. Ez viszont megint csak egy olyan dolog, hogy olvasója válogatja.

De nem csak a cselekményben ugrunk nagyokat, a helyszín tekintetében sem zárnak minket négy fal közé. Párizsban kezdünk és eljutunk Oroszországba, Svájcba, sőt Magyarországra is. A helyszínek mondjuk csak háttérnek szolgálnak, nem kapunk részletes leírásokat és igazán lélegző terepet, gyakran csak kapkodjuk a fejünket, hogy már megint hol járnak a szereplők.

A karakterek pont annyira részletesek amennyire ezt a történet megköveteli. Ne várjunk mély bepillantást a gondolataik mögé, sajnos egy picit sablon szintjén mozognak. Persze megkapjuk a motivációkat, de nem sokkal többet, ez viszont gyakran bőven elegendő is ebben a történetben. Az érzelmek, kapcsolatok és vonások addig vannak jelen a történetben, míg ki nem alakítják a fejünkben a képet az adott szereplőről.

Mindezek mellett képtelen vagyok elkerülni azt a gondolatot, hogy ez a könyv jobban megállná a helyét forgatókönyvként mint regényként. Teljesen filmes az egész, és ha az adaptáció jó kezekbe kerülne, akkor egy egyszer nézhető, kellemes akciófilmet kapnánk. Azért persze könyvként is megállja a helyét. Annak ellenére, hogy talán több negatívumot írtam róla, mint akartam, a Bérgyilkos az a fajta regény, ami gond nélkül jól jön az unalmas villamoson, vagy egy hosszúra nyúlt és eseménytelen hétvégén. Nem ad feltétlen többet, mint egy izgalmas történetet, de a kellemes szórakozást pont biztosítja. Azt nem ígérem, hogy emlékezni fogok minden részére a könyvnek, de alkalomadtán beszerzem a folytatását, hogy ha éppen egy agykikapcsolós kalandhoz van kedvem, akkor kezem ügyében legyen.

Értékelés: 3/5
Nyelv: magyar
Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás Éve: 2012
Fordította: Bajnóczy Zoltán

Kép forrása: http://goo.gl/iJiyUC