
"Miért, akkor milyen a boldogság?
(…)
A boldogság a napkelte a kikötő felett. A fagyi a kánikulában. A hullámok hangja az utca végéből. Ahogy a kutyám hozzám bújik a kanapén. Esti séták. Remek filmek. Viharok. Egy jó sajtburger. A péntek. A szombat. Még a szerda is. Ha a vízbe dugom a lábujjam. Pizsamanadrág. Strandpapucs. Úszás. Költészet. Ha egy e-mailben nem szerepel egyetlen mosolygós pofi sem."
Tartalom: Két vadidegen, Graham Larkin és Ellie O’Neill akkor ismerkednek meg – legalábbis virtuálisan –, amikor Graham véletlenül e-mailt küld Ellie-nek kedvenc háziállatáról, Wilburről. A két tizenhét éves fiatal e-mailezni kezd egymással, bár az ország átellenes felén élnek, és még egymás keresztnevét sem tudják. Szellemes és feledhetetlen levelezésükben Graham és Ellie feltárják egymás előtt az életüket, reményeiket és félelmeiket.

Azt hiszem ott kell kezdenem, hogy az olvasmányaim alapvetően fiúsak. Persze ezen nincs semmi meglepő, egyrészt én is az vagyok, másrészt gyerekkoromban Stevenson Kincses szigete volt az első könyv amit magamtól elolvastam, véres kezű kalózokkal és rejtett kincsek után induló kalandokkal, aztán Agatha Christie kisvárosi gyilkosságaival folytattam. Persze felnőtt fejjel az ember több mindent befogad, még az iskolában olyan divatosan utált kötelezőek is újra feltűnnek. Hogy a húszas éveimre kiszélesedett látásköröm vagy a kíváncsiság közül melyik vezérelt, mikor a kezembe vettem a Tücskök énekét azt nem tudom, és valószínűleg teljesen mindegy is a könyv szempontjából. Ami viszont lényeges, hogy első ránézésre egy olyan történetet vártam, amit egy jobb családi tévéfilmben is megkap az ember. Röviden? Megkaptam.
Sok-sok angyalos történet mondta már el, hogy ők milyen jók, szépek és védelmezők az emberek mellett, de most itt egy történet, ahol épp az ellenkezőjét tudhatjuk meg róluk. Romba döntik a világot, elpusztítanak mindent és mindenkit, leigázzák a róluk kialakult rózsaszín álomvilágot. De azért köztük is akad, aki talán megkérdőjelezi a tetteik helyességét...

